Hogyan teszi félre a pszichológus a saját problémáit a munkája közben?
Hogyan tudja félretenni egy pszichológus a saját problémáit, ha egyáltalán ez lehetséges, hogyan nem akadályozzák mások segítésében a saját gondjai?
Kedves Kérdező, köszönöm, hogy beszélhetünk erről a sokak által fontolgatott témáról.
A pszichológus is ember, természetes, ha az ő életében is adódnak kisebb-nagyobb nehézségek. A segítés alapvető feltétele, hogy magunkon is tudjunk segíteni, illetve szükség esetén tudjunk segítséget kérni, és emberi, illetve szakmai etikai kötelességünk is saját magunkon dolgozni, fejleszteni a személyiségünket.
Természetesen a problémák természetükből fakadóan nem múlnak el egy pillanat alatt. És ekkor válik feltétlenül szükségessé, hogy a pszichológus külön tudja választani a magánéletét, és hivatását.
Elhatározás kérdése is, és felkészülést is igényel, hiszen a helyzet úgy kívánja, hogy magunkat megtisztítva, üres lapként állhassunk a kliens előtt, olyan üres lapként, amelyre a saját problémáját írhatja rá, amelyben nem kelt zavart egy attól független, másik gond. Ha rendelkezünk a kellő motivációval, valóban fontos nekünk, érdekel a kliens élete, személyisége, problémája, ha együtt szeretnénk tenni a megoldásért, ha elő tudjuk hívni a bennünk rejlő erőt napról napra ahhoz, hogy a klienseinknek erőt adhassunk, ha felelősséget érzünk azért, hogy a maximumot nyújtva, tudásunk legjavát adva segítsünk, ha szeretnénk törhetetlen mankóként valódi támaszt jelenteni az úton, azt csak úgy tehetjük, ha nem törünk meg a saját gondjaink alatt, ha tápláljuk a reményt magunkban, ha hisszük, hogy jobb lesz, és érezzük magunkban a kompetenciát, hogy ezért képesek vagyunk tenni, és teszünk is: csak ekkor tudjuk átadni ugyanezeket a klienseinknek, csak ekkor tudjuk példaként is mutatni, hogy lehetséges. Hiszen aki a földön fekszik, nem segítheti fel a másikat.
Mielőtt belép az első kliens, már a kapunál lent hagyjuk a saját életünkkel kapcsolatos gondolatainkat, esetleges problémáinkat. Ugyanígy egyik kliens után a polcra feltesszük gondolatainkban az ő életét, amikor belép a következő páciens. A megfelelő időben mindenkivel foglalkozunk, gondolkodunk róluk, de nem a másikuk idejében. És a kapun kilépve újra felvesszük saját életünk fonalát.
írta: Csizmadia Dóra
Kedves Kérdező, köszönöm, hogy beszélhetünk erről a sokak által fontolgatott témáról.
A pszichológus is ember, természetes, ha az ő életében is adódnak kisebb-nagyobb nehézségek. A segítés alapvető feltétele, hogy magunkon is tudjunk segíteni, illetve szükség esetén tudjunk segítséget kérni, és emberi, illetve szakmai etikai kötelességünk is saját magunkon dolgozni, fejleszteni a személyiségünket.
Természetesen a problémák természetükből fakadóan nem múlnak el egy pillanat alatt. És ekkor válik feltétlenül szükségessé, hogy a pszichológus külön tudja választani a magánéletét, és hivatását.
Elhatározás kérdése is, és felkészülést is igényel, hiszen a helyzet úgy kívánja, hogy magunkat megtisztítva, üres lapként állhassunk a kliens előtt, olyan üres lapként, amelyre a saját problémáját írhatja rá, amelyben nem kelt zavart egy attól független, másik gond. Ha rendelkezünk a kellő motivációval, valóban fontos nekünk, érdekel a kliens élete, személyisége, problémája, ha együtt szeretnénk tenni a megoldásért, ha elő tudjuk hívni a bennünk rejlő erőt napról napra ahhoz, hogy a klienseinknek erőt adhassunk, ha felelősséget érzünk azért, hogy a maximumot nyújtva, tudásunk legjavát adva segítsünk, ha szeretnénk törhetetlen mankóként valódi támaszt jelenteni az úton, azt csak úgy tehetjük, ha nem törünk meg a saját gondjaink alatt, ha tápláljuk a reményt magunkban, ha hisszük, hogy jobb lesz, és érezzük magunkban a kompetenciát, hogy ezért képesek vagyunk tenni, és teszünk is: csak ekkor tudjuk átadni ugyanezeket a klienseinknek, csak ekkor tudjuk példaként is mutatni, hogy lehetséges. Hiszen aki a földön fekszik, nem segítheti fel a másikat.
Mielőtt belép az első kliens, már a kapunál lent hagyjuk a saját életünkkel kapcsolatos gondolatainkat, esetleges problémáinkat. Ugyanígy egyik kliens után a polcra feltesszük gondolatainkban az ő életét, amikor belép a következő páciens. A megfelelő időben mindenkivel foglalkozunk, gondolkodunk róluk, de nem a másikuk idejében. És a kapun kilépve újra felvesszük saját életünk fonalát.
írta: Csizmadia Dóra
Vissza az írásokhoz
Legutóbbi írások
Kulcsszavak