A pszichiátriai betegségben szenvedő hajléktalan esetéről néhány gondolat.
A kérdést köszönöm az RTL Klubnak.
Ha valaki kórházba kerül, vagy hajléktalanná válik, akkor gyakran felsóhajtanak, akik ismerik:
"Pedig milyen intelligens!"
"Pedig több diplomája van, és több nyelven beszél!"
"Pedig kiváló családból származik!"
"Pedig gyönyörű lakása/háza van!"
A fentiek közül egyik tényező sem jósolhatja be, hogy az illető nem szenved-e majd pszichiátriai betegségben, vagy nem válik-e hajléktalanná.
A pszichiátriai betegség viszont előidézheti, hogy hajléktalanná válik az illető, pl. skizofrénia esetében, ha nem képes adekvát módon tovább vinni az életét, illetve ellátni magát a beteg.
Ha a személy elveszíti a realitáskontrollt, akkor kiváló körülményei ellenére is előfordulhat, hogy hajléktalanná válik, illetve pszichiátriai gondozás alá kerül. A szociális háló megtartó ereje, azaz a család, rokonok, barátok támogatása kulcsfontosságú lehet a betegség, illetve nehéz élethelyzetek legyőzésében, reményt ad a jelenlétük, törődésük, cél lehet az, hogy értük jobban legyen a személy.
A saját állapotára vonatkozó belátás hiánya, az esetleges hallucinációk, téveszmék nehezíthetik a javulást, illetve a nincstelenség lehetetlenné teheti a gyógyszerek kiváltását és folyamatos szedését, holott ilyen esetekben a gyógyszer előírás szerinti szedésével kordában tartható a betegség, tünetmentessé tehető a páciens, aki magától általában csak valamilyen szenvedésnyomás hatására kér segítséget.
A szabad akarat ellenére nem tartható kórházi kezelés alatt, ha nem találják veszélyesnek. Egyes betegek képesek megtévesztően szimulálni a javulást, ha úgy látják, hogy azt a helyzet megkívánja, mégis sok esetben az alapvető kontrollfunkciók hiányát tapasztaljuk, amely agresszív kitörésekhez vezethet, tehát a személy nem képes adekvát módon levezetni a felgyülemlett feszültséget, és nem tud megfelelően kommunikálni róla.
A hajléktalanokkal kapcsolatban sajnos "az igazságos világba vetett hit" gyakran megakadályozza az együttérzést, segítségnyújtást, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki elveszíti az otthonát, azt saját magának köszönheti, ő tehet róla, nem más hibájából történt, és az "egye meg, amit főzött" elve alapján csitítjuk a lelkiismeretünk hangjait, amikor cselekvésre, segítségnyújtásra, vagy legalább együttérzésre szólítana fel.
írta:
Csizmadia Dóra
